Chapter one

Adalaide Gilbert

A tükör előtt állva merengtem tovább a múlton. A helyzet az, hogy a bandában senki nem tud arról, hogyan is kerültem 13 évesen az utcára. Valószínűleg nem is fogom soha elmondani nekik. Gyengeség lenne részemről, ráadásul az olyan emberek körében mint mi, bárki, bármikor elárulhat minket. Néha csodálkozom azon, hogy ennyire megbíznak bennem. Bár állítólag a nagyfőnök nem igazán díjazza a jelenlétem, pedig öt éve vagyok a csapatban és eddig minden melót elvégeztem.

Amikor először tartottam fegyvert a kezemben nem tudtam mihez kezdhetnék. Emlékszem, éppen a beavatásomon volt. A pasas be akart minket köpni a zsaruknak, ezért nem is számíthatott volna másra, mint a halálra. A nagyfőnök igencsak nehéz feladatot szánt nekem. Hogy mi volt a feladat?

Visszaemlékezés

" - Öld meg! - ordított Lucas.

Ő az az ember, aki abban a pillanatban az én sorsomról is döntött. A feltétel ez volt: Vagy te, vagy ő...

- Gyerünk már! - rivallt rám még erőteljesebben.

Nem tudtam mit tehetnék. Egy kislány fegyverrel a kezében áll a halálra ítélt előtt. Ennél rosszabb befejezést elképzelni sem lehetne.

Felemeltem a pisztolyt és az illető homlokának támasztottam. Minden porcikám remegett és abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak felébrednék ebből a borzalmas álomból. Hogy kimásszak rég elfeledett otthonomban lévő ágyamból és anyám karjai közt lépjem át az álmok kapuját.De az élet nem mese. Ezt megtanultam az elmúlt években.

- Hagyjuk, nem tudja megtenni. Fogjátok le! - utasította Lucas a többieket.

Lassan indultak felém, nekem pedig az összes izmom megfeszült. Megtettem. Megöltem azt a férfit, aki el akarta venni a családomat.

Hallottam, ahogy a főnök felnevet, én pedig felé fordultam és elindultam. Kezébe nyomva, a még izzadtságomtól nedves pisztolyt, majd mintha ott sem lenne, tovább sétáltam.

Attól a perctől kezdve már nem féltem a haláltól. Tudtam, hogy a férfi megkapta, amit érdemelt. Többé nem okozott gondot semmi olyan küldetés, ami vérontással járt.

- Ügyes a kis csaj. Figyeljetek rá - hallottam még a hátam mögül."

A kulcsot elfordítottam a zárban, majd egy kattanás jelezte, hogy az eddig zárt ajtó, most nyitva áll előttem. Kiléptem rajta és a hirtelen bőrömhöz érő hűvös széltől végig futott rajtam a hideg. Vizes, derékig érő hajam, már szinte teljesen száraznak bizonyult.

Hallottam, hogy a fiúk a nappaliban beszélgetnek, ám most senki társaságához nem volt kedvem. Amilyen gyorsan tudtam, átsuhantam a nappalin, egészen a nekem kijelölt szobáig. Annál az egy szobánál volt becsukva az ajtó, így tudtam hova kell mennem.

Mikor benyitottam, egy hatalmas franciaággyal találtam szemben magam. Ami a pláne, hogy Cody ült az ágy szélén.

- Végeztél is? - mosolygott rám.

- Ja. Mond csak, kérdezhetek valamit? - tettem karba a kezem.

- Te bármit.

- Mit keresel a szobában? Aaron és Conor kitúrtak vagy mi? - kérdeztem nyugodtabbik hangomon.

- Miért talán zavarlak baby? - kacsintott rám.

Erre természetesen dühösebbik énem válaszolt.

- Igen, képzeld zavarsz és ha még egyszer le baby-zel, olyat kapsz, hogy két hét múlva is az intenzíven fogsz feküdni! Világos? - üvöltöttem rá, mire megszeppenve tekintett vissza rám.

- Rendben, akkor én most... megyek - mondta még mindig meglepődött arckifejezéssel.

Mondjuk erre én sem számítottam volna.

- Cody várj! - fordultam a már az ajtóban álló sráchoz.

- Ne haragudj, nem úgy gondoltam, csak fáradt vagyok - mondtam már teljesen nyugodtan.

- Semmi gond - ült le az ágyra.

Hosszú csend telepedett a szobára, ami engedte képzeletemet szabadon szárnyalni. Lepergett előttem a mai nap, a múlt és még az előbbi kiakadásom is.

Mostanában eléggé szeszélyes vagyok, így a többiek már meg sem lepődnek az ilyen kirohanásaimon. Szerintük nagyon is dögös, ha egy lány tud durva lenni. Én nem így gondolom.

Nem értem, hogyan tartozhat Cody ebbe a bandába. Hiszen annyira más. Soha nem láttam még agresszívnek és el sem tudnám róla képzelni. Vagy lehet, hogy csak a mi kapcsolatunk más. Mindig is volt köztünk valami. Valami több, mint haverság. A valami alatt nem a szerelemre gondolok, inkább egyfajta testvériségre.

- Furcsa és csendes voltál ma. Aztán ez a kirohanás. Mi jár a fejedben Adalaide? - húzta össze a szemét sunyin.

- Semmin. Csak egy kis pihenésre van szükségem - próbáltam hihetően alakítani.

- Ebben a melóban nincs megállás - dőlt el az ágyon.

- Tudom, de néha jó lenne kikapcsolni. Csak egy kis időre. Érted mire gondolok.

- Naná, hogy értem. Talán egyszer vége lesz ennek az egésznek.

- Nem akarom, hogy vége legyen! Nem hagyom el a családom, hiszen ti neveltetek fel! Csak egy kicsit úgy eltűnnék néha. Vissza mennék az időben és megváltoztatnék mindent... - suttogtam az utolsó mondatot.

- Ezt most úgy mondtad volna, mintha bánnád azt, hogy ide sodort a szél. Mi bánt ennyire szépségem? - simogatta meg a karom.

- Tudod, hogy úgy sem fogom elmondani. Inkább menjünk aludni - löktem át az ágy másik oldalára.

- Talán túl jól ismerlek - mondta hatalmas mosollyal.

- Vagy talán mégsem - vágtam komoly arcot.

Bár olyan jól ismerne, mint ahogy ő gondolja. Talán könnyíthetnék a lelkemen, ha elmondhatnám miért ültem ott azon a padon magányosan, aznap éjjel, mikor rám talált. Ő volt az. Az az akkor még ismeretlen jótevő, aki mára már szinte a testvérem...