Chapter two

Adalaide Gilbert

Érezted már úgy, hogy mindened megvan, mégis mintha valami hiányozna az életedből? Mikor teljesen magányosnak érzed magad és ez az érzés napról napra mélyebbre ránt az önsajnálat gödrébe. Én pontosan ezt érzem.

Aznap, mikor még oly' fiatal voltam, egy bolondság miatt elvesztettem mindent, ami akkor még annyira megszokott volt. A család, az otthon, az ünnepek, a nyaralások, minden. Akkor ez még nem számított. De most, hogy érett nő vagyok, szükségem lenne támogatásra és megértésre...Most nincs mellettem senki, aki mindezt megadhatná. Mintha teljesen egyedül lennék. Mit nem adnék, ha hallhattam volna anyám dorgáló szavait, amiért el akartam menni a buliba. Meggondolatlan és tapasztalatlan voltam.

A napok már összefolynak. Nincs egy nyugodt boldog este, mikor az ember úgy gondolná, van miért élnie. De amit mi művelünk az nem élet, puszta agresszivitás, amit másokon élünk ki. Én nem akartam ezt és soha nem hittem volna, hogy egyszer majd idáig süllyedek. De megtettem és most nem vagyok több egy bűnözőnél. Közülük is csak egy aprócska porszem. De mit tehetnék én, akinek semmi szava sincs, hiszen elveszik a férfiak tömegében, bármennyire is jól végzi a munkáját.

Fél háromkor fordultam át a másik oldalamra, ahol azonban nem találtam senkit. Nem aggódtam, hiszen nem mehet ki a hotelből.

A magány újra okot adott önsajnálatom fokozására, ami immár könnycsepp formájában gördült le az arcomon, majd utána az összes többi.

Tudom ez gyengeség, de még a legnagyobb maffia vezérnek is megvan valahol a gyenge pontja.

A könnyek lassan teljesen átáztatták a puha, ám kényelmetlen szállodai párnát, így kénytelen voltam zsebkendő után kutatni. Hosszú keresgélés után úgy döntöttem, inkább a konyhában folytatom a kutatást.

Cody Blake

Már egy órája ültem a nappaliban, sötétbe burkolózva, mikor egy alakot pillantottam meg. A sötétben csak vékony és alacsony termetét tudtam kivenni.

- Psszt! Adel! - suttogtam, mire megfordult.

Közelebb mentem és a holdnak köszönhetően láthattam, ahogy hunyorgó szemekkel bámul a sötétbe.

Pár másodperc alatt mellette termedtem, majd villanyt kapcsoltam a konyhában. Az erős fény következtében először alig láttam valamit, de nemsokára minden kitisztult. Adalaide szép arcát elfordítva tőlem, bámult az ellenkező irányba.

- Miért nem nézel ide? - kérdeztem halkan - Valami baj van?

- Nincs semmi - suttogta maga elé.

Felém fordítottam fejét, ám ahogy megláttam rémület és aggodalom lett úrrá rajtam. Soha nem láttam Adel-t ilyennek és nem is akartam. Vörös, könnyes szemei körül a smink teljesen el volt kenődve, mintha nem is az a lány állna előttem, kinek tekintetét olyan régóta ismerem.

- Akarsz róla beszélni? - nyújtottam felé egy csomag zsebkendőt.

- Nem! - kapta ki a kezemből, majd pár pillanat alatt beviharzott a szobába.

Tudtam, hogy mostanában elég sokszor zárkózott és szomorú, de hogy ennyire azt elképzelni sem tudtam volna! Az az Adalaide Gilbert, aki mindig mosolygott, még ha az olasz rendőrség üldözte is, most összetörve, magányosan ül egy szobában.

Pár percig még dermedten álltam az ajtóban. Mély levegőt vettem és bekopogtam. Nem jött válasz, gondoltam elaludt, ám mikor benyitottam, ő a félhomályban ült az ablak mellett és kifelé bámult.

- Adel? Beszélhetnénk arról - nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.

- Figyelj, felejtsük el. Az ami az előbb kint volt, meg sem történt jó? - törölt le arcáról egy könnycseppet.

- Nem, nem jó! Adel, én még sohasem láttalak ilyennek... Nagyon megváltoztál az utóbbi időben.

Ezután ismét néha csend telepedett a szobára, amit én törtem meg.

- Tudni akarom, miért... - az izmaim megfeszültek az idegességtől.

Borzasztó volt őt így látni. Segíteni akartam neki, de makacs természete miatt, nem tudtam.

- Majd ha eljön az ideje - nézett rám.

Az utcai lámpák tompán világították meg arcát, de még így is látni lehetett szemeiben az elkeseredettséget és feszültséget.

Nem tudom min ment keresztül az elmúlt években három idióta pasi mellett. Azt viszont tudom, hogy sokszor voltak nehéz pillanatai, de mindig felállt. Pár nap után a gyengeség legkisebb jele sem látszott rajta. De az utóbbi időkben ez megváltozott. Már nem ugyanaz a lány, vagyis nő. Lefogyott, arca elsápadt és egyre zárkózottabb lett. De mégis hová vezet ez?

Segítenék, de mégis hogyan? Napok óta próbálok a közelébe férkőzni, hiszen nem egy dolgot meg akarok beszélni vele, de mindig eltaszít. Ez a törékeny bizalom mi kettőnk közt van, félek tönkre menne, ha megtudná az igazat.