Chapter four

Adalaide Gilbert
Kiszálltunk az autóból és az épület felé vettük az irányt. Ekkor már az öröm legkisebb jele is eltűnt az arcunkról. Helyét komolyság vette át, ami mindannyiunkon kellően megjelent.
Beléptünk az épületbe, ahol a dohos levegő azonnal megcsapta orromat. Szerencsére fintorgásom kevésbé volt feltűnő, mint ahogy elképzeltem.

- Végre itt vagytok - lépett ki egy hamis mosoly kíséretében Lucas a dobozok mögül.
- Na adjátok ide a pénzt! - váltotta azonnal komolyra a szót.
- Nesze - dobta le Aaron a zsákot.
A főnök azonnal számolgatni kezdte a pénzt, majd egy maroknyit ledobott elénk.
- Osszátok el! - mondta gúnyosan.
- Most csak viccelsz ugye? - kérdezte Conor, miután megszámolta.
- Nem. Az mind a tiétek.
Hogy van bőr a képén így lejáratni minket, mikor mindennap az életünket kockáztatjuk a csapatért? Sőt nem csak a csapatért, de érte is! A mocskos kis ügyeit a csicskáival végezteti el, ő pedig bezsebeli a pénzt. De mit is vártam...
- Nekem elegem van! Majdnem kinyírnak minket, ráadásul a zsaruk is a seggünkben vannak, erre te adsz egy kis zsebpénzt cukorkára vagy mi van? Tudod mit? Bazd meg, kurvára nem hiányzik! Kilépek! - ezzel elhagytam a raktárat.

Tudom, hogy Lucas most röhögött a markában, de bármennyire is a gyengébb nembe tartoztam, nem fogok mindent elviselni. A srácok eddig mindentől és mindenkitől megvédtek, de most már erre sem volt szükségem. Új életet akartam kezdeni. Olyat, ahol nem kell minden második embert megölnöm, azért mert tud rólunk egy vagy két dolgot.

Elvonóra fogok menni, elfelejtem a drogokat. Soha többé nem lesz majd szükségem rá. Keresek valami egyszerű munkát, hogy megéljek valahogy, mint minden normális ember.

Gondolatmenetemből Cody zökkentett ki.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! Nem hagyhatsz itt minket ennyi év után! - mondta idegesen.
- Nézd, nekem erre nincs szükségem. Sosem akartam ilyen ember lenni - suttogtam szinte alig halhatóan.
- A múltat nem tudod megváltoztatni, de mi itt vagyunk neked! Értsd már meg te idióta! Az utcán akarsz élni? - üvöltött velem.
Szavai elmondhatatlanul bántottak, de nem hagyhattam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak.
- Szia Cody - morogtam és sarkon fordultam.

Valahol a város szélén lehettünk, így elég sokat kellett sétálnom, amíg ismerős helyre értem.
Az úton végig Cody szavai visszhangoztak a fejemben, de valahogy mégsem tudtam megemészteni amit hallottam. Az utóbbi időben sokat tépődtem ezeken a dolgokon, így most, hogy a fejemhez vágta, még inkább mardos a bűntudat. Ha tehetném megváltoztatnám a múltat, inkább veszekednék anyával és eltűrném, hogy apa egyik barátomat sem fogadja el... De így nélkülük borzasztóan magányos vagyok, a hiányuk teljesen összeroppant belülről és valószínűleg kívülről is...

Találtam egy újságost, így gondoltam kereshetnék valami szállást. Megvettem egy hirdetésekkel teli újságot, amit vagy fél órán át lapozgattam.
- Semmi - dobtam le magam mellé az újságot.
A hátulján ismerős utcát és házszámot pillantottam meg, ami a Kiadó szoba! cím alatt díszelgett. Reménnyel teli arckifejezéssel vettem elő a mobilomat.
A telefonszámot szinte hihetetlen gyorsasággal pötyögtem be a készülékbe, majd a fülemhez emeltem. Sokáig kicsörgött, majd egy férfi szólt bele.
- Hallo? - hallottam a másik oldalról.
- Hello! Érdeklődnék a kiadó szoba iránt! - mondtam vidáman.
- Kaphatnék egy nevet? - kérdezte, mire egy kissé megijedtem.
- Inkább megnézném a szobát, ha lehet és megbeszélnénk mi lesz. Ha önnek megfelel - fejeztem be mondandóm.
- Akkor is szükségem van a nevére.
- Lehetne ezt inkább akkor, ha már ott vagyok? - kérdeztem halkan.
- Rendben, akkor várom! - ezzel lerakta.

Borzasztóan izgultam, hiszen kislány korom óta nem jártam ott. Azon tűnődtem, hogy vajon mi minden változhatott meg a sok év alatt és hogy milyen lesz, ha majd újra azon a padlón lépkedek, ahol járni tanultam. Fél órán belül a megfelelő házhoz érkeztem. Pár percig csak álltam az ajtó előtt, majd bekopogtam.
Egy ismerős arccal találtam magam szembe.
- Jó napot! Ugye önnel beszéltem telefonon? - kérdeztem udvariasan.
- Igen, üdvözlöm! - fogott velem kezet.
- Kerüljön beljebb! - tárta ki az ajtót.

Boldogan nyugtáztam magamban, hogy a nappali semmit sem változott. A régi emlékek újra magukkal ragadtak és szinte filmként pörgött le előttem az itt töltött idő.
Ahogy egyre jobban szét néztem a házban, úgy egyre közelebb kerültem a régi életemhez. A konyha, ahol anya az ebédet csinálta, én pedig hisztisen vártam az asztalnál, azt kiabálva, hogy együnk már. A fürdő ahova olyan sokszor bezárkóztam, ha úgy éreztem ellenem van a világ. Minden, az egész otthonom, most újra itt volt előttem, ugyanúgy. Mintha csak arra várt volna, hogy megint átlépjem a hatalmas faajtó küszöbét.
Felmentem az emeleten és benyitottam a kedvenc helyiségembe. Eközben a férfi csak csendben jött utánam.
Beléptem az ajtón és megpillantottam a dobozokkal teli szobát. Közelebb léptem és kinyitottam az egyiket. Teli volt régi plüssökkel, a tetején egy maci hevert. Nyakán egy piros kendő lógott és azonnal felismertem. Átöleltem és teljesen elvesztem a régi illatok között.

- Kérem fáradjon ki ebből a szobából! Ide nem jöhet be! - tessékelt ki a szerintem velem egykorú pasi.
Nem értettem miért lett hirtelen ilyen mogorva, de ezt nem hagyhattam. Nem hagyom itt az emlékeimet!
- Te ezt nem értheted! - tegeztem le.
- Mit nem érthetek? - szólalt meg gyanakvóan.
- Az egészet! Te nem vesztetted el a szüleidet, nem éltél az utcán és nem kényszerítettek borzalmas dolgokra! Nem tudod elképzelni, hogy milyen visszatérni egy olyan helyre, ahol minden a régi életedre emlékeztet! Fogalmad sincs róla! Sőt, nem értem hogy kerülhetsz te ebbe a házba, mikor semmi közöd hozzá! - keltem ki magamból.
- Nem ismersz, nem tudod mit éltem át! Azonnal menj innen! - mutatott az ajtó felé.
- Akinek mennie kell, az nem én vagyok! - mondtam gorombán.
- Ez itt az én házam! - veszekedett tovább.
- Mióta meghaltak a szüleim, azóta az enyém! - fejeztem be a vitát.

Komoly csend telepedett a szobára. Az előbb történtek egy kicsit talán mindkettőnket megviseltek, sőt most, hogy itthon vagyok, az egész ház nem hagy nyugodni. Ugyanakkor  igazam van és akinek itt kell hagynia ezt a helyet, az nem én vagyok.
Mindketten mozdulatlanul álltunk, majd végül ő szólalt meg.
- Adalaide...